Deutsch 
16. Gyermekkorom emlékei...
TIPORD, CSAK TIPORD, KÖRÖSZTBE-HOSSZÁBA!
Fájdalom, de gyermekkoromban sem laptop, sem tv, sem mp3 lejátszó nem volt, így hát kénytelenek voltunk játékidőben a Siba-laposon, a mélyvölgyi erdőben vagy a Gecseg tanyai pataknál múlatni az időt.
Abban az időben bugyogós vagy glottgatyás egyre ment... Bújócskázni, zavarócskázni, stukkózni csak sokan lehetett. Három-négy utca gyerekei verődtünk össze csapatokba. Ilyen banda volt a búgervárosi, a faluhelyi, a dühöngői meg a Gecseg tanyai. No, én az utóbbihoz tartoztam.
De most tulajdonképpen a vályogvetőkről szeretnék írni, a kitérőt csak azért tettem, hogy a mai gyerekek is megértsék a mondanivalómat.
Mi szinte soha sem játszottunk egyedül, és játékaink nagy része kapcsolatban volt mindennapi életünkkel.
Ez idő tájt volt Perkátán néhány család, aki a vályogvetésből élt. Ez volt a foglalkozásuk. Én a Gecseg tanyán dolgozókat ismertem, de tudom, hogy voltak Kisperkátán, és a Csiróban is.
Tavasszal láttak munkához, amikor megjött a jó idő, és az őszi szeles esős idő beálltáig szorgoskodtak. Bizony a nehéz fizikai munka kitartó embereket kívánt. Mindig tóhoz, vagy patakhoz közel készültek a vályogok, mert sok vízre volt szükség a sárcsináláshoz.
Mondjuk úgy, egy-egy szobányi területet felástak, megszórták pelyvával, meglocsolták vízzel, aztán lapáttal megforgatták a földet, és közben alaposan megtaposták. A taposás lényege az volt, hogy szép sima csomómentes sarat kapjanak. Ha egy ilyen ágyás sárral elkészültek, akkor következett a vetés.
A vetés eszköze a tégla nagyságú, deszkából készült keret volt. Tulajdonképpen ezzel az egyszerű eszközzel készült a sok ezer vályogtégla. A keretet vízbe mártották, földre téve megrakták sárral, majd egy gyors mozdulattal lerántották róla a keretet. Ott maradt a földön a „nyers” vályog, aminek már csak száradni kellett. Ha egy ilyen „ágyás” sár elfogyott, akkor egy ásónyommal mélyebben kezdődött az egész sárcsinálási művelet, melyben a család apraja nagyja részt vett.
Némelyik vályogos gödör másfél-két méter mély is volt. Egyik oldalát srégre ásták, ahol a talicskát tolták le-föl. Idővel itt sétafikáltak a kacsák, szintén le-föl, merthogy ezek a gödrök eső után kacsaúsztatóvá lettek.
De hogy miért emlékszem szeretettel a vályogvetőkre?
Bizony abban az időben még nem igen volt a faluban járda. Ha boltba vagy iskolába mentem, mamuska utolsó intő mondata imigyen szólott:
„- Vigyázz magadra, aztán lehetőleg ne a legnagyobb sárba baktassá ám oda-vissza!”
Tudvalevő ugyanis, hogy a gyerek mindig megtalálja az úton a legnagyobb sarat, főleg ha ünneplő ruhában van. S ez talán a mai napig így van.
Nohát, nem véletlenül szerettünk mi a vályogosok közelében játszani. Bokáig dagonyázhattunk a sárban, itt meg még bíztattak is minket rá.
„- Ne sajnád a tapad, hadd erősödjön!
Tipord csak körösztbe, hosszába!”
No, mi aztán tiportuk is böcsülettel...
Nekünk játék volt, nekik segítség. Amikor már csak a szemünk világított a nagy igyekezetben, és inkább hasonlítottunk egy ördögfiókára mint egy gyerekre, akkor sem vett rajtunk erőt a kétségbeesés. Irány a patak, bugyogóstul, glottgatyástul. Különben is még bőven megszáradtunk, hisz száz ágra sütött a nap.
Azért a mamuska esténként jól lecsutakolt a fateknyőben, hogy biztos legyen a dolgában, valóban én vagyok-e az ő Zsuzsija...
No de ott tartottam, hogy sorakoznak a vályogok a földön százával, ezrével. Ezeket időnként forgatni kellett, hogy száradjanak. Azután kupacokba összerakni, mert kellett a hely az újabb vetésnek. A vályogos családok legnagyobb réme az eső volt. Ha jött egy zápor, vagy zivatar, pillanatok alatt vált semmivé a munkájuk, mert szétáztak a frissen vetett vályogok.
Gyermekkoromban sok ház készült ebből az építőanyagból. Nálunk édesapám meg a bátyám vetett annyi vályogot a hátsó udvarban, hogy felépült belőle a nyárikonyha, meg a baromfiólak. De, hogy a dirib-darabok se vesszenek kárba, hát épült nekem is egy babaház, no meg az öreg Sajónak egy új kutyalak.
A vályogos gödörből meg pince lett. Ott tartotta édesapám a hegylevét.
Mindez 1950 tájékán volt. Most 2011-et írunk, és egyre többen térnek vissza ezekhez a hagyományos, régi, természetes anyagokhoz.
Újra vert falú házak épülnek, újra vályogot használnak a válaszfalakhoz, újra belopják az otthonokba a búbos kemence melegét.
Csak egy baj van...
A mai gyerekek már nem mennek bugyogóba, klottgatyába sarat taposni, patakba fürdeni, pillét hajkurászni.
De talán a legnagyobb baj az, hogy a játék közben ellesni sem akarják az egyszerű idős emberek bölcs tudományát.
Sajnos? Vagy hála Istennek?
Perkáta, 2011. október 16.
Mészáros Zsuzsanna
