25. Gyermekkorom emlékei...
A vertfalú házak melege

„Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs.
Ritka kislány, aki takaros...” - szólt a nóta és ütemesen dobbantak a tömőfák.

„- Ejnye, Józsi bátyám, hát valami haladósabb nótát kezdjen, mert ilyen taktusban sose lesz kész a házam! Azt kezdje el inkább, hogy Piros alma csüng az ágon, én meg a rózsámat várom...
No, ugye, ez mán dukál! Mindjárt fürgébbek a kezek, gyorsabb az ütem, gyorsabban emelkedik a fal.”

Ez a beszélgetés több mint 50 évvel ezelőtt zajlott. Aki a nótában a hibát vétette, az a Pók Józsi bácsi volt, akinek a háza készült, az meg a Szombat Mihály bácsi.
Édesapám is ott szorgoskodott a munkások között. Én, meg még vagy 20 másik gyerek az akácfák alól, tisztes távolból bámészkodhattunk. Mert ott, ahol új házat tömtek, hát bizony volt látnivaló bőven, legalábbis a gyermekszemnek.
Igaz mesém most a perkátai tömött házakról szól. Hivatalosan vertfalú ház, de itt nem így mondják.
A ház építése az alappal kezdődött, amit a földbe ástak körülbelül 60 cm mélyre. Módosabbak ezt téglával rakták ki, de a legtöbben ezt is tömték. (Sajnos ezért voltak nedvesek, penészesek a szobák.) Ha kész volt a földbeli alap, akkor deszkazsalut készítettek a ház méretére. Ezt az ácsmester készítette, 3-4 segítségével. A zsalut folyamatosan ácsolták egyre följebb, ahogy a fal emelkedett.
Néhány ember ásta és dobálta a földet a talicskába, amit aztán toltak és borogattak folyamatosan a zsaludeszkák közé. Tíz-tizenkét ember közben haladt körbe a falon, és verte, tömörítette a földet. Néha meglocsolták, hogy erősebb legyen, szalmát, polyvát is dobtak a föld közé. No és itt volt nagy szerepe a Pók Józsi bácsinak. Ő haladt ugyanis elöl, ő volt a tömőmester. Ahogy énekelt és verte ütemre a földet, ugyanarra a ritmusra haladt mögötte a többi ember is. Bizony fárasztó nehéz munka volt, nem csoda, hogy néha lassú szomorú nóta is eszébe jutott. Az 50-es években 50.- Ft volt egy napszám, de a háztömőknek 100.- Ft-ot fizettek.
Ha a családfő össze tudott szedni 20-25 embert, akkor egy házat 3 nap alatt fel tudtak építeni.
A munka reggel 6-tól este 6-ig tartott. A reggelit és a napközbeni „portalanító folyadékot” a házigazda adta. Az ebédet meg frissen, melegen vittük édesanyámmal a karkosárban. No, olyankor szabad volt nekünk, gyerekeknek is egy kicsit tüzetesebben körülnézni.
Kiskoromban csak néhány módosabb ember épített tégla házat. A falu legnagyobb része három osztatú, tömött- vagy vályogház volt. A 40-60 cm-es földfalak télen jó meleget tartottak, a nyári meleg elől meg jó volt bebújni a hűvös kisszobába.
Az akkori időkben szinte minden hétvégére esett egy háztömés a faluban. Eleinte édesapám, később a bátyám járt ilyen munkára. Már ő is 75 éves öregember, de a tömőfát még mindig fönt őrzi a padláson, a kokasülőn.
Ott ahol 20-25 falubeli ember dolgozik egész nap együtt, természetes, hogy megy a poénkodás, anekdotázás. Mai szöveggel élve „jó buli” volt, a nehéz munka ellenére is.
Az 50-es években tömött házak nagyrészt kalákában készültek, rokonok, barátok, szomszédok összefogásával, egymásnak segítve. Végső esetben fogadtak csak napszámost.
Talán ezért árasztják magukból ezek a házak még ma is a föld melegét telente, és a föld hűvös illatát a nyári hőségben.
Talán emiatt térnek ma egyre többen vissza a természetes anyagokhoz.
Talán érdemes lenne a beton monstrum lakásainkban néha elgondolkodni, a kalákában épült föld melegét és szeretetét adó kis parasztházakról.

A nóta ütemére együtt dobbantó tömőfákkal, azt hiszem, hogy az akkori emberek szíve is jobban együtt dobbant.

Perkáta, 2012. július 24.

Mészáros Zsuzsanna

Mészáros Zsuzsanna további visszaemlékezéseihez >>