Repül a bálna

Hogyasszongya: „Tizenhat tonna, fekete szén...”
A tömeg ugrálni kezd. Öregek, fiatalok, spiccesek, részegek és józanok - kivétel nélkül mindenki üvölt, és a morajlás valahogy dallammá alakul, a koordinálatlan mozgás meg tánccá formálódik. A fölöttünk futó kábeleken párakapu, hullik ránk a víz, s mivel por van, kezdünk kissé sárosak is lenni, de senkit sem érdekel... Előttem egy család, az anyuka és az apuka valaha hatalmas Republic-rajongó lehetett, betéve tudják az összes számot, s fura (de jó érzés) ilyet látni, a kamasz fiúk ott tombol velük.
Közelharc folyik a hatalmas felfújt bálnáért („Repül a bálna, repül a bálna...”), előttem két totál beállt kislány próbál kacéran pasizni, de hiába a szépség, elnézték a házszámot, mert keresztbe áll a szemük (nem akarom tudni, hogy mitől), és hát csúnya a részeg, hát még ha nő, szóval...
„Hozd el, azt a napot, amikor...”
Mi is lesz? Kevesebb agresszió, meg több megbecsülés, kevesebb gond és több nevetés, jókedv, optimizmus, kevesebb háború (vagy egyáltalán ne legyen háború...).
A színpadon valódi művészek, Halász Judit, Koncz Zsuzsa, Fenyő Miklós, Charlie, az Omega, az Első emelet (és még sorolhatnánk...) - a maga nemében, a maga műfajában mind-mind zseniális, és most egyvalamiért gyűltek itt össze, Cipőre emlékezni. Döbbenetes, hogy mennyire beleették magukat az agyunkba ezek a slágerek.
Koncz Zsuzsát nézve arra gondolok, szeretnék ennyi évesen így kinézni, s birtokában lenni a tudásnak, amellyel így lehet hatni az emberekre.
„Nagy esők jönnek, és elindulok, elmegyek innen messze...”
Dehogy megyek, sőt, inkább maradnék, s hallgatnám akár reggelig. A Sziget egy kicsit az úttörőtáborok emlékét idézi bennem (persze, sokkal nagyobb buli, s azok közül, akik itt mulatnak, a felének csak történelemkönyvekből rémlik a piros nyakkendő, tovább húsz százaléknak pedig egyáltalán nem), s a „lakókat” elnézve lehetne bárhol a világon, annyira vegyes a társaság. Értem már, mi ejti itt rabul az embereket, miért jönnek vissza újra meg újra - külföldről is.
Külön világ ez, amelybe jó bepillantani - egy hely, ahol egy kicsit kívül kerülsz a saját valóságodon, s talán magán a realitáson is. A sörpadoknál alkalmi zenekarok alakulnak, a fiatalok énekelnek, iszogatnak, s mivel ez még csak a mínusz egyedik nap, készülnek a nagy kalandra. Aztán lassan elül a zaj. S valahogy ez is jó.
„A csend beszél tovább...”

Budapest, 2013. október 18.

blvd.hu

Fotó: Vigh György

Köszönetnyilvánítás

Ezúton köszönjük Nagy Gábor főszerkesztő engedélyét az írás másodközléséhez!

Perkáta Online (HCJD & HLSZ)