„Olyan, mint egy terepjáró” - az ország utolsó lovas postása

Egy Kati nevű tízéves lóval jár az ország utolsó lovas postása a Bács-Kiskun megyei Gátér külterületein. Kulik István lova a területre jellemző vízátfolyásokon is könnyedén áthúzza a Magyar Posta kordéját. A lóra a posta átalányt fizet, gazdája télen sokszor lóháton viszi ki a leveleket, mivel az ajánlott küldemények egy napot sem késhetnek. Az [origo] végigkísérte a postás és a ló egy napját.
Tűz a nap, rengeteg a zöld, a nádas és a legelő, a belvíz tavakká állt össze, ahonnan kócsagok, kanalas gémek és vadkacsák röppennek fel. Közvetlenül előttünk egy ló lépked, alattunk a kocsi kerekei görögnek a hepehupás földúton. Kedd délelőtt van, reggel nyolc óta vagyunk úton az ország utolsó lovas postásával a Bács-Kiskun megyei tanyavilágban.
Az 53 éves Kulik István a Kiskunfélegyházától tíz kilométerre lévő Gátér nevű falu melletti külterületekre szállítja a küldeményeket - a posta terminológiája szerint „külterületi egyesített kézbesítést végez”. A Magyar Posta jellemzése szerint a munkakörzetre „kiterjedt külterületi területrész jellemző, a tanyák szórtan helyezkednek el, a talajszerkezet szikes, vizenyős”. Napi hat órát dolgozik, összesen 78 kilométeren szolgál, listáján 61 cím van, ezek többsége tanya és majorság. Az ezer fős Gátéren két postás kézbesít: a belterületek Kulik István kolléganőjéhez, a külterületek hozzá tartoznak. Közvetlen kézbesítőtársa Kati, a tízéves nóniusz, akinek már az anyja is postásló volt. Kulik István 24 éve kezdte Kati anyjával a postaszolgálatot, a ló tartására a Magyar Posta átalányt fizet.

Téliesíthető munkaeszköz

Ahogy az időjárás romlik, úgy nő a ló szerepe. Hasig érő vízben például nincs más megoldás, mint a ló, a küldeményekre ilyenkor sem várhatnak napokig a tanyákon élők. A postás hóban is lóháton szállítja ki a leveleket, ilyenkor csak a jeges talaj jelenthet veszélyt: „Hajtottam a jégen, mint a meszes, de a ló elesett. Egy hónapig kellett utána kezelni a tomporát” - idéz fel egy kellemetlen téli balesetet. Mielőtt belépett a postához, 1972-től évekig dolgozott juhászként a helyi tsz-ben.

Kondigép és Lada-ajtó

Kulik István a faluban biciklivel kezdi a hatórás műszakot. Miután kihordja a küldeményeket, köztük egy női kondigépet - amit a csomagtartón még mindig könnyebb szállítani, mint például egy Lada-ajtót, amit szintén biciklin vitt ki egyszer -, hazateker és befogja a lovat. Mint mondja, szerencsénk van, könnyű napunk lesz, csak 5-6 cím van: ajánlott és sima levelek. A lapok - jellemzően a Szabad Föld és a Kistermelők Lapja - a hét második felében jönnek, most a levelek mellett csak egy Kiskegyedet és pár szórólapot visz magával.
Mindenkit személyesen ismer, a tanyák lakóival tegeződik. Ebben a régióban nem nagyon cserélődik a lakosság: ritkán építenek új épületeket, jellemzőbb, hogy a régiek néptelenednek el. A legnagyobb változásokat a természet okozza: a legelő helyét gyakran elfoglalja a belvíz, a folyamat néhány éve kezdődött, idénre elég rossz lett a helyzet - mondja.

A ló egy terepjáró

A lónak szerinte meg sem kottyan, hogy a szokásos egy helyett most három embert húz, a rögös utakat is remekül kiegyensúlyozza. A nóniusz híres teherbírásáról, és egyébként is: „Olyan a postásló, mint a terepjáró” - mondja gazdája. Sokszor magától kanyarodik: „Tudja, mi az útvonal, minden tanyára befordul”. Ahol lovak is vannak, Kati jelzésképpen nyerít egyet, amire nyerítés a válasz, amit még néhány ide-oda nyerítés követ: „Mi is köszönünk, ha találkozunk, ő ugyanúgy üdvözli a többieket” - magyarázza a gazdája. Amikor megállunk, a ló egyből falatozni kezd: a lucernát, a füvet, a nádat egyformán szereti, de a cseresznyefa leveleibe is belekóstol.

Sok esetben hepehupás utakon kell közlekedni, de hasig érő vízben is kézbesíteni kell a leveleket

Amikor rákanyarodunk a 451-es útra, kamionok húznak el mellettünk, ami nem zavarja a lovat. Gazdája arra a pilótára nagyon mérges, aki egyszer egy vegyszeres repülővel tréfából öt méterrel a fejük felett húzott el. A ló nagyon megrémült, mint mondja, kishíján belefordult az árokba.
Kulik István egyelőre nem tervezi a nyugdíjat, noha egy félmaréknyi gyógyszert kell szednie betegségeire. A szomszéd tanyán egy Marika nevű nő jön elénk csaholó kutyáival, a ház körül tehenek és egy magyar szürkemarha legel. Váltanak pár szót, felemlegetik az esetet, amikor Marikának és élettársának két tehenét és egy borjúját ellopták. "A parasztnak téglát kell tennie a feje alá, hogy ne tudjon mélyen aludni - mindig ezt mondta a nagyapám" - magyarázza a kézbesítő. Aztán megegyeznek abban, hogy tudják, ki volt a tolvaj, de ahogy a kerékpárlopásoknál, ilyenkor sem lehet mindig felelősségre vonni az illetőt.

A Magyar Posta készítette a kecses és strapabíró kordét

Egy olasz tenyésztő éppen nincs otthon, amikor megérkezünk, Kulik István felhívja, és néhány perc múlva befut a középkorú férfi. Tört magyarsággal beszél, miközben aláírja ajánlott levelét.

A halottakat is sokszor a postás találja meg

„Szépség nyáron a táj, nagyon jó szabadon járni, mindig a magam ura, gazdája szerettem lenni. Kijövök ide, itt vidulok föl” - mutat a postás a környékbeli tanyák nyomaira, ahol korábban nagyszülei éltek. Munkájának ugyanakkor megvannak az árnyoldalai is: többször előfordult, hogy ő találta meg a tanyájukon meghalt magányos embereket. Megviselték a „remetében élt” emberek esetei - mondja. Olyan is volt, hogy ketten cipeltek ki valakit az útra a mentőhöz.
Miután kettő körül befejezi a munkát és visszatessékeli Katit az istállóba, kupákat és versenyeken készült fotókat mutat. Lovaival - köztük több a póni - rendszeresen jár amatőr fogathajtó versenyekre. Röszkénél lovas határőrként szolgált, ahol „fogtak csehszlovákokat, szlovákokat, románokat, orosz katonákat is”. De kapcsolata a lovakkal ennél is régebbi: tejeskocsis ember volt a szomszédjuk, a környező tanyákról gyűjtötte be a tejet. Gyerekként többször járt ki vele, és ha a szomszéd sokat ivott és a szekéren kis pihenőre kényszerült, átmenetileg ő helyettesítette a tejgyűjtésben.

Kulik István hobbija a fogathajtás

Kulik István lovaihoz és a többi állathoz minden nap 4-kor kel, fél 8-tól ott van a postán, aztán a munka után megint jönnek az állatok és a föld. És ha ő az utolsó lovas postás, a többi tanyán hogyan oldják meg a kézbesítést? Mint mondja, kollégái már nem mennek ki házhoz, hanem az út szélén sorba rakott ládákba dobják be a küldeményeket. Ezt az úgynevezett támpontos kézbesítést Kulik István egy okból nem tartja jónak: „Akkor a tanyákról minden nap oda kell gyalogolni, olyankor is, ha nem jön semmi küldemény” - mondja.

Forrás: www.origo.hu / Írta: Vincze Barbara / Fotók: Pályi Zsófia

A lovasposta története

A Szegedi Igazgatóság területén már az 1960-as évek elején megjelentek a lovas kezelők a nehezen megközelíthető külterületeken élő lakosság ellátásában. A kézbesítővel kötött megállapodás szerint a lovas postás a kezelőjárat ellátásához saját lovat, mint hátaslovat használt és saját költségén gondoskodott a ló felszerszámozásáról. A ló használatáról a posta lótartási átalányt fizetett, ebben az összegben a lótartással - istálló biztosítás, lóápolás, lóadó stb. - és a felszerelés használatával kapcsolatos összes költségek benne foglaltak.

A korabeli adatok szerint 17 településen volt főleg nyerges, lóhátas lovas kezelőjárat. A 17 településből 10 településen egész évben lóval közlekedtek a postások, 7 településen időszakos volt a ló használata, októbertől márciusig lóval, áprilistól szeptemberig kerékpárral közlekedtek. A külterületi támpontos kézbesítés bevezetése és az úthálózat fejlesztése a legtöbb helyen kiváltotta a lovas kézbesítést. Az 1990-es évek elejére már csak két szomszédos településen, Csongrád-Bokros (időszakosan) és Gátér (egész évben) maradt meg a lovas kézbesítés. A Csongrád - Bokros postán a lovas kézbesítést kiváltották gépjárműre. Gátérre 1962. augusztus 1-gyel vezették be a lovas kézbesítést. Kulik István elődje Fazekas László volt, Kulik István részére 1987-ben engedélyezték a lótartási átalány kifizetését.

Forrás: Magyar Posta