Adventi káprázat

A kirakat maga volt a csoda. Csupa piros, csupa arany, csupa zöld. És persze fehér, mert mindent hó borított. Igazi műhó.
A gyermek szájtátva bámulta a fényárban úszó karácsonyfát. Csak egy pillanatra kalandozott el; arra gondolt, a fának tetszik a temérdek piros masni, csillogó aranygömb, és csengő, amivel feldíszítették? Örül-e annak, hogy itt lehet a kirakat közepén, ahol mindenki kedvére gyönyörködhet tökéletes formájában, hamvaszöld színében és pazar díszeiben?
A villódzó fények azonban egyből visszaterelték figyelmét, hisz ott sorakoztak az oly régóta áhított játékok: babák, különféle plüssállatok, építő és társasjátékok. Mellettük divatos korcsolyák, síbakancsok és lécek a hozzájuk illő ruhákkal és kiegészítőkkel. Alaposan szemügyre vette mindegyiket, s hosszasan latolgatta, mennyit kell még nőnie, hogy azok éppen jók legyenek rá.
Némi irigységgel gondolt padtársára, aki havonta megy szüleivel a Tátrába síelni, sőt még a korcsolyapályára is van bérlete. De jó neki... Egyszer biztosan nekem is lesz korcsolyám - gondolta - és akkor apuval minden alkalommal elmegyünk a jégpályára. Igaz, csak kéthetente jön... De vele biztosan hamar megtanulok korcsolyázni!
Miközben így ábrándozott, tekintete megakadt a kirakat sarkában mintegy ott felejtett szokatlan formájú lábbelin. Egészen közel hajolt, ameddig csak lehetett, míg orrocskája a kirakatüvegre lapult. Akkor már hitt a szemének, az volt, az bizony... amit igaziból még sosem látott.
- Balettcipő - suttogta, s a hidegben opálosra halványodott arcocskájára mosolyt varázsolt a felismerés. Igazi balettcipő... Pontosan ilyen volt a táncosnők lábán a Diótörőben. A tv-ben tavaly karácsonykor. És milyen szépségesek voltak... Karcsúak, kecsesek, egyformák, és gyönyörűen táncoltak. Táncoltak, táncoltak, csak táncoltak... Hogy is csinálták? - idézte fel a látottakat, azzal lábacskája csizmabéklyóját feledve már mozdult is a felsejlett irányba, kesztyűs kezecskéjének önkéntelen ívével kisérve.
Tekintetét még mindig rabságban tartotta a szalagos cipő, bár látóterében ott volt a tánclépések kirakatüvegen visszaverődő tükörképe is. Tetszett, igen tetszett neki a mozdulat látványa, s ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy még egyszer megpróbálja, majd újra, meg újra megismételje.
A hatalmas hópelyhek egyre sűrűbben szállingóztak, csillámló fátylat borítva a lányka köré. Mozdulatainak légörvényében vele együtt táncoltak a pihék, s ez mintha megemelte volna. Egyre jobban belemelegedett a maga kreálta sete-suta táncocskába, mialatt képzelete messzire repítette; egy színpad közepére, ahol ő volt az ünnepelt balerina, s ahová a nézők nem is a darab, hanem kizárólag őmiatta jöttek el ünneplőbe öltözve, hogy az előadást követő ováció multával még sokáig emlékezhessenek a látottakra, de leginkább őrá, aki személyes varázsával másik dimenzióba emelte mindannyiukat. Ott a színpadon valami számára eddig ismeretlen érzés árasztotta el, s töltötte csordultig törékeny lelkét. Érezhette a figyelmet, a szeretetet - amit annyira éhezett, átélhette végre mennyire fontos is személye.
Már nem látta a balettcipőt, sem saját tükörképét, csak a táncosokat látta, amint örömteli izgalommal várták azt a néhány percet, amit vele tölthetnek a színpadon, s kicsit távolabb az átszellemült nézők egyetlen testté olvadt tömegét.
A járókelők csodálkozással, vegyes értetlenséggel fürkészték a kirakat előtt sutácska mozdulataival valami táncféleséget lejtő lánykát. Többen meg is mosolyogták, sőt akadtak néhányan, akik gunyoros megjegyzésekkel próbálták észhez téríteni.
De ő nem hallotta, még csak nem is látta őket abból a másik világból, ahol jó lenni.
Mert legalább ott jó...

Szabó Terézia